kapuk

 - Maga Charles Graham Anther?

- Én vagyok.

Mindketten idegesek voltunk egy kicsit, de a jelölt láthatóan ebből semmit nem vett észre. Dr. Cutters többször is rámnézett, olyan válaszoknál is, amiknek semmi közük nem volt a felkészítéshez. És különben is, a felkészítés nem is az én hatásköröm. 

- Megértette, mit kell tennie?

- Igen, abban a szobában átmegyek egy kapun, nagy levegővel, utána ezt a kaput, itt a zsebemben, felállítom, ellenőrzöm, felszáll, majd visszajövök.

Lassabban kerültek a pipák a helyükre, minden választ meg kellett rágni, de a lényeg a kapkodás ellenére is ott volt. De már megint a kapkodás, a sietség... mindenesetre felírtam magamnak. Talán túl ideges voltam, de még az is feltűnt, hogy ez a jelölt nem érintette meg a zsebét, csak beszélt róla. Eddig mind megérintették.

- Megértette, miért nem kap űrruhát?

- Nincs szükségem rá.

- Miért?

- Mert hamarabb visszatérek, mintsem bajom esne.

- És mondja, Charles Graham Anther, miért van ma itt?

- A felfedezés miatt. A Föld jövője miatt. Tudom, ostobán hangzik, de hős akarok lenni - mosolyodott el szégyenlősen, kisgyerekesen a jelölt.

A jellemrubrikákban kitettem a pipákat, és bólintottam dr. Cuttersnek. Olyan gyorsan csináltam, fel sem néztem a lapomról, csak mikor nem történt semmi. Akkor láttam, hogy a vezető kutató nem mozdult, csak nézte a jelöltet, aki kezdte magát kényelmetlenül érezni.

- Van még kérdése? - Szólalt meg végre dr. Cutters, változatlan arckifejezéssel.

- Tessék? Hát... nincs.

- Semmi mást nem akar tudni?

- Kellene? Úgy értem...

- Mr. Anther, már csak magára várunk - szóltam közbe. - Kérem, induljon.

A jelölt zavartan rám nézett, majd dr. Cuttersre, aki megint kifejezéstelen arcot vágott. A visszakérdezéssel sikerült a minimális önbizalmát is elvenni, nem indult el az ajtó felé. Mi a frászt kéne csinálnom? Belökni?

- Minden rendben van, mehet - segített ki dr. Cutters, és a jelölt végre belépett az ajtón. A vezető kutató hozzám fordult, megragadta a karomat és magával húzott a hetes technikus szobájába, ami üres volt. Gondterhelten járkált fel és alá, én pedig vártam, mit akar mondani.

- Maga Charles Flynn Anther?

- Igen.

- Megértette, mit kell tennie?

- Pontosan értettem. Ezen az ajtón túl van a kapu szobája, bemegyek, bekapcsolom, a fényjelzésre nagy levegőt veszek és átmegyek. Ott kiveszem a kaput - fogta meg ő is a zsebét, mint eddig minden jelölt - leteszem, ellenőrzöm, hogy jól áll-e, megvárom a felszállást és utána visszajövök.

Ez a jelölt türelmetlen. Ezt mindenképpen fel kellett jegyeznem magamnak, újdonság volt. Dr. Cutters mintha nem vette volna észre, vagy csak a jelölt előtt nem akart tenni semmit. Öt percen belül ez a tulajdonsága vele együtt csak 3.7 giga adat lesz, tömörítve és fedolgozásra várva. Persze a türelmetlenség nem zárta ki az átlépést, illetve önmagában nem; várjuk meg a motivációs válaszokat.

- Megértette, miért nem kaphat űrruhát?

- Igen, igen. Nem kell, mert gyors leszek.

- És végül: miért jelentkezett önkéntesnek?

- Át akarok menni. Fel akarok fedezni egy új világot, a jutalom mellékes. Én akarok lenni, aki felfedezi a következő Földet.

A válaszok nem tértek el jelentősen az elvárttól. Akármennyire is mellékesnek mondta a jutalmat, megemlítette, nem felejtette el, így megintcsak kitettem a pipát és bólintottam dr. Cuttersnek.

- Kérem, Charles Flynn Anther, írja alá a lapját, és már indulhat is.

- Végre - morogta, mialatt leírta a nevét a zöld rubrikába.

Dr. Cutters mellém lépett, helyet adva a jelöltnek, majd elindultunk a monitorterem felé.

- Uraim!

A jelölt szólt, de eddig még egyetlen jelöltnek sem volt semmi fontosabb, mint mihamarabb letudni az útját. Megálltunk, zavartan összenéztünk, én szólaltam meg hamarabb. Erre nem volt előírás, nem volt szabály vagy rutin, amit követhettem volna, jól is esett egyszer végre kilépni a megszokottból.

- Miben segíthetek, Charles Flynn Anther?

- Milyen érzés?

- Micsoda?

- Átmenni a kapun, és megérkezni egy új világba. Az előző jelöltek biztosan beszámoltak már sokmindenről.

- Nem lehet megmondani - válaszoltam neki, - eddig nem volt két jelöltünk, aki ugyanúgy mondta volna el az élményeit. Ha visszajött, a maga beszámolóját is ugyanolyan gondosan dokumentáljuk, mint az eddigieket.

- Értem. Akkor viszlát.

- Viszlát.

Ahogy hátat fordított és belépett a szobába, azonnal felkaptam a lapomat, és amennyire pontosan lehetett, felírtam a párbeszédet a hátára. Dr. Cutters csak állt, és láthatóan nagyon erősen gondolkodott. Ezúttal nem mentünk be a monitorterembe, csak a hangját hallottuk a szomszéd szobában üzemelő térkapunak. Most először nem fogom látni, milyen égitestre érkezik a jelölt, akit én indítok útnak, remélem, nem most találjuk meg, amit keresünk.

- Uram - szólítottam meg a vezető kutatót - gondolja, hogy a Charles széria meghibásodott? Degradálódhatott az örökítőanyaga?

- Ezek után nem zárhatjuk ki. A mostani esetet  kezeljük kivételként, mutációként, de jelölje meg a jövőbeni Charles-ok lapját.

- Értem.

- Intézkedjen a Daniel-széria aktiválásáról. Még ne kezdjék el, de legyen minden előkészítve. Nem akarok még egyszer két hónapot csúszni, mint a Charles elején.

- Értem - jegyzeteltem mindent a lapom hátára.

- Még valami. Nagyon jó válszokat adott. Mától hasonló esetben ez a protokoll. Intézkedjen a dokumentálásról.

Ennél nagyobb dícséretet itt nem lehetett elvárni. Bólintottam, majd dr. Cutters egy kézmozdulattal jelezte, elmehetek. Még visszanéztem a folyosó végéről, ugyanott állt, és a szoba bejáratát nézte.

Dr. Cutters az ajtó előtt állt, jobbjában az írótáblával, baljában a tollal, és várt minket. A jelöltet előírás szerint a bal oldalamon kísértem hozzá, bár ennek a világon semmi jelentőségét nem láttam, de persze ki vagyok én, hogy még gondolkozzak is. Lassan mentünk, nem siettünk sehova, a jelölt pedig szokás szerint nyugodtnak próbálta mutatni magát. Majd a kérdéseknél. Ott mindenki nyugtalan lesz. Mikor megérkeztünk az utolsó ellenőrzésre, tényleg mintha egy kicsit szédülni kezdett volna, de ez vagy nem tűnt fel dr. Cuttersnek, vagy nem érdekelte.

- Maga Charles Elliot Anther? - kérdezte, felemelve tábláját.

- Igen.

Az én lapomon is ez állt, pipa-pipa.

- Megértette, mit kell tennie?

- Igen. A másik szobában van egy kapu, kinyitom nagy levegőt veszek és belépek. Utána kiveszem a zsebemből ezt a kaput - bizonytalanul megtapogatta zöld kezeslábasa zsebét - leteszem, stabilizálom, ellenőrzöm a kibomlását és a felszállását. Aztán visszajövök a kapun át.

Ismét pipa. Ahányan vannak, annyiféleképpen mondják vissza, már én és dr. Cutters is csak kulcsszavakra figyelünk. Kinyitom, nagy levegő, kiveszem, kibomlik, felszáll, ennyi elég. A visszajövök-részt a hetes számú technikus csak a motiváció miatt mondja nekik.

- Megértette, miért nem kaphat űrruhát?

- Igen. Mert nem kell.

- Miért nem kell?

- Mert ha gyors vagyok, vissza tudok jönni, mielőtt meghalnék odakint.

Az elején még volt lelkifurdalásom. Tudom, hogy nem jön vissza, mégsem szóltam soha egy szót sem. A hallgatásommal talán én is hozzájárulok a halálához, de már hónapokkal ezelőtt megtanultam nyugodtan aludni. Pipa.

- Rendben, Charles Elliot Anther, szeretnék pár szót hallani, miért is van itt. - Dr. Cutters leetesztette a táblát és a jelölt szemébe nézett.

- Nagyon érdekel egy új bolygó felfedezése. A felkínált jutalomnak is nagy hasznát venném, persze, de még fontosabb, hogy én lennék, aki egy új lakható Földet találna. A családom is nagyon büszke lenne rám.

A saját táblámon ismét pipálgattam, majd bólintottam, mire dr. Cutters felemelte saját tábláját és tett egy pipát.

- Most pedig kérek egy aláírást, ide a lap aljára. Úgy. Ha készen áll, már mehet is a másik szobába.

- Igen, köszönöm.

A jelölt bement a kapu szobájába, mi pedig a monitorterembe. A szokásos feszültség állt a levegőben, mindenki koncentrált, engem kivéve, aki pont elkezdhettem kiereszteni. A szokásos beépített kamera képernyőre néztem, és figyeltem. Bármennyire is rutin volt az egész, a kíváncsiság minden egyes átlépésnél elkapott. Piros gomb, felizzás, háló, benyomódás, kúp, aztán örvény, minden, ahogy mindig is zajlott. Felgyulladt az indulást engedélyező lámpa, és a jelölt belépett.

Az érzékelők azonnal munkába léptek, a monitorterem asztalain sorra villantak fel fények, jelezve a mentések elindulását, illetve néhány adat kiíródott a képernyőkre is. Nem értettem őket, vegyjelek, molekulák, százalékok, ezer dolog, számomra mind kínai, de tudtam, hogy az asztaloknál dolgozók pontosan értik saját területük kódjait. A jelölt kameráján mutatott képen egy vörösen izzó levegőjű bolygó bukkant fel, nem messze előtte lávafolyam, távolabb vulkánok. Csodaszép volt, fekete kövek, vörösen izzó széllel, ami pedig mozgott, mélyvöröstől narancssárgáig változó színt öltött, az ég pedig szürke volt, apró, forrón világító pöttyökkel. A jelölt megállt pár másodpercre, majd kapkodva dolgozni kezdett, először fordítva tette le a kaput, de szerencsére gyorsan kapcsolt, de rengeteg ideje elment. A huszonhetedik másodpercben szállt fel és indult tovább a kapu, a szenzorok még közvetítették, ahogy a jelölt mélyet szippant a levegőből, majd minden monitor elsötétült.

Ránézésre valamilyen vagány kutatónak látszott, az a fajta, aki szétgombolt fehér köpenye alatt hawaii mintás inget hord, hangsúlyozva zsenialitását és nélkülözhetetlenségét, amiért ezt megteheti. A neve Dr. Edward Cutters volt, és sajnos pontosan mérte fel a lehetőségeit. Viszont nem tudta átlépni saját árnyékát, és az ingbe betűzött tollak párhuzamossága elárulta. Szemben állt a jelölttel, jobb kezében írótáblára erősített tesztlap, baljában toll. Én a jelölt oldalánál álltam, teljes kussban, ahogy az én fizetési szintemen illik.

– Maga Charles David Anther? – Kérdezte a jelölttől.

– Igen.

Én is ellenőriztem a kontroll-lapomon a választ. Szerencsétlen Charlie, szerintem most értette meg, mit is várunk tőle, kicsit remegő hangon válaszolt. Zöld kezeslábasa makulátlan volt, egyetlen zsebe jobb combján, abban volt a kapu, gondoan összehajtva.

– Megértette, mit kell tennie?

– Igen.

– Mondja vissza, kérem.

– A szomszéd szobában átmegyek a kapun. Utána kiveszem a zsebemből az én kapumat, és leteszem a talajra. Ott megvárom, amíg kibomlik, aztán felszáll. Aztán visszajövök a kapun.

Egy gyors pipa a megfelelő rubrikában.

– Mit kell tennie, mielőtt innen elindul?

– Semmit.

– De igen. Nagy levegőt kell vennie.

– Értem.

– Nem érti! – csattant fel a köpenyes. - Ha nem vesz nagy levegőt, nem jön vissza, mert nem lesz huszonnyolc másodperce, csak tizenhárom! Most már érti?

– Igen. Nagy levegő.

Újabb pipa.

– Megértette, miért nem kaphat űrruhát?

– Igen. Túl drága, és úgyis visszajövök.

Pipa.

– Rendben, Charles David Anther. Most mondjon valamit arról, miért is van itt.

– Kíváncsi vagyok. A bolygókutatás szerintem az egyetlen megoldás a túlnépesedésre, és ki akarom venni a részem a megoldásból. Azt is tudom, mekkora a jutalom, ha valaki megfelelő bolygót talál a kapun túl.

Dr. Cutters rám nézett, én pedig bólintottam. A jelölt pontosan az elvárt választ adta. Az én táblámon kipipáltam a kíváncsiságot, az elhivatottságot és az anyagi vágyat. Szerencsére az idealizmust nem kellett. Azokkal úgyis csak a baj van.

– Akkor már csak az aláírása hiányzik, innen alulról… – nyújtotta dr. Cutters a táblát – nagyon jó. Kérem fáradjon a másik szobába. Jó utat!

– Köszönöm.

A jelölt belépett a szobába, mi pedig átsiettünk a monitorterembe, ahonnan követtük. Sok technikus ült sok számítógép előtt, egyik sem merte levenni róla a tekintetét, mert ha valamit elnéznek, a jelölt hiába dolgozott. A teremben a beépített kamerarendszernek hála, mindent láttunk, amit ő, még többet is. Először az indulási szoba kameráit néztük, láttuk, ahogy megáll a kapu előtt, nagy levegőt vesz és megnyomja a vállmagasságban levő piros gombot.

A kapu kerete felizzott, ahogy feltöltődött, aztán a beépített üvegszemek közt kialakult a jellegzetes fényháló. Először teljesen lapos volt, majd benyomódott a közepe, és lassan eltűnt a végtelenben, a kapu felett pedig felgyulladt egy lámpa, jelezve a jelöltnek, indulhat. Belépett, és ezután már csak a beépített kamerákra és szenzorokra hagyatkozhattunk, amik azonnal önteni kezdték az adatokat. Senki nem foglalkozott a kiértékeléssel, most csak az volt a fontos, hogy minden legyen rögzítve. Én ilyenkor mindig a központi monitorok egyikét néztem, amelyik azt mutatta, amit a jelölt is látott. Lenyűgöztek a világok.

Kilépett a folyosóról, és a jobb felső sarokban beindult a visszaszámlálás 28 másodpercről. Az első pár úgy telt, ahogy mindig: a jelölt körülnézett az új világban. Ezúttal a célpont egy kőgolyó volt, így hat másodperc múlva már a munkájára koncentrált. Kivette a zsebéből a kaput, letette maga elé a porba, ellenőrizte, van-e elég helye, és elég stabil-e a talaj a kinyíláshoz. Mindent rendben talált, megnyomta a gombot és hátralápett. A kapu hét másodperc alatt kinyílt, két másodperc alatt irányba állt, és újabb három másodperc alatt ki is lőtte saját magát. Három másodperc maradt, a jelölt visszafordult a kapuhoz, amin belépett, de nem ért oda. A kamera lejjebb ereszkedett, aztán beleesett a porba. A jelöltnek elfogyott a levegője. A szokásos. Soha nem jutnak vissza.