Ránézésre valamilyen vagány kutatónak látszott, az a fajta, aki szétgombolt fehér köpenye alatt hawaii mintás inget hord, hangsúlyozva zsenialitását és nélkülözhetetlenségét, amiért ezt megteheti. A neve Dr. Edward Cutters volt, és sajnos pontosan mérte fel a lehetőségeit. Viszont nem tudta átlépni saját árnyékát, és az ingbe betűzött tollak párhuzamossága elárulta. Szemben állt a jelölttel, jobb kezében írótáblára erősített tesztlap, baljában toll. Én a jelölt oldalánál álltam, teljes kussban, ahogy az én fizetési szintemen illik.
– Maga Charles David Anther? – Kérdezte a jelölttől.
– Igen.
Én is ellenőriztem a kontroll-lapomon a választ. Szerencsétlen Charlie, szerintem most értette meg, mit is várunk tőle, kicsit remegő hangon válaszolt. Zöld kezeslábasa makulátlan volt, egyetlen zsebe jobb combján, abban volt a kapu, gondoan összehajtva.
– Megértette, mit kell tennie?
– Igen.
– Mondja vissza, kérem.
– A szomszéd szobában átmegyek a kapun. Utána kiveszem a zsebemből az én kapumat, és leteszem a talajra. Ott megvárom, amíg kibomlik, aztán felszáll. Aztán visszajövök a kapun.
Egy gyors pipa a megfelelő rubrikában.
– Mit kell tennie, mielőtt innen elindul?
– Semmit.
– De igen. Nagy levegőt kell vennie.
– Értem.
– Nem érti! – csattant fel a köpenyes. - Ha nem vesz nagy levegőt, nem jön vissza, mert nem lesz huszonnyolc másodperce, csak tizenhárom! Most már érti?
– Igen. Nagy levegő.
Újabb pipa.
– Megértette, miért nem kaphat űrruhát?
– Igen. Túl drága, és úgyis visszajövök.
Pipa.
– Rendben, Charles David Anther. Most mondjon valamit arról, miért is van itt.
– Kíváncsi vagyok. A bolygókutatás szerintem az egyetlen megoldás a túlnépesedésre, és ki akarom venni a részem a megoldásból. Azt is tudom, mekkora a jutalom, ha valaki megfelelő bolygót talál a kapun túl.
Dr. Cutters rám nézett, én pedig bólintottam. A jelölt pontosan az elvárt választ adta. Az én táblámon kipipáltam a kíváncsiságot, az elhivatottságot és az anyagi vágyat. Szerencsére az idealizmust nem kellett. Azokkal úgyis csak a baj van.
– Akkor már csak az aláírása hiányzik, innen alulról… – nyújtotta dr. Cutters a táblát – nagyon jó. Kérem fáradjon a másik szobába. Jó utat!
– Köszönöm.
A jelölt belépett a szobába, mi pedig átsiettünk a monitorterembe, ahonnan követtük. Sok technikus ült sok számítógép előtt, egyik sem merte levenni róla a tekintetét, mert ha valamit elnéznek, a jelölt hiába dolgozott. A teremben a beépített kamerarendszernek hála, mindent láttunk, amit ő, még többet is. Először az indulási szoba kameráit néztük, láttuk, ahogy megáll a kapu előtt, nagy levegőt vesz és megnyomja a vállmagasságban levő piros gombot.
A kapu kerete felizzott, ahogy feltöltődött, aztán a beépített üvegszemek közt kialakult a jellegzetes fényháló. Először teljesen lapos volt, majd benyomódott a közepe, és lassan eltűnt a végtelenben, a kapu felett pedig felgyulladt egy lámpa, jelezve a jelöltnek, indulhat. Belépett, és ezután már csak a beépített kamerákra és szenzorokra hagyatkozhattunk, amik azonnal önteni kezdték az adatokat. Senki nem foglalkozott a kiértékeléssel, most csak az volt a fontos, hogy minden legyen rögzítve. Én ilyenkor mindig a központi monitorok egyikét néztem, amelyik azt mutatta, amit a jelölt is látott. Lenyűgöztek a világok.
Kilépett a folyosóról, és a jobb felső sarokban beindult a visszaszámlálás 28 másodpercről. Az első pár úgy telt, ahogy mindig: a jelölt körülnézett az új világban. Ezúttal a célpont egy kőgolyó volt, így hat másodperc múlva már a munkájára koncentrált. Kivette a zsebéből a kaput, letette maga elé a porba, ellenőrizte, van-e elég helye, és elég stabil-e a talaj a kinyíláshoz. Mindent rendben talált, megnyomta a gombot és hátralápett. A kapu hét másodperc alatt kinyílt, két másodperc alatt irányba állt, és újabb három másodperc alatt ki is lőtte saját magát. Három másodperc maradt, a jelölt visszafordult a kapuhoz, amin belépett, de nem ért oda. A kamera lejjebb ereszkedett, aztán beleesett a porba. A jelöltnek elfogyott a levegője. A szokásos. Soha nem jutnak vissza.
