Dr. Cutters az ajtó előtt állt, jobbjában az írótáblával, baljában a tollal, és várt minket. A jelöltet előírás szerint a bal oldalamon kísértem hozzá, bár ennek a világon semmi jelentőségét nem láttam, de persze ki vagyok én, hogy még gondolkozzak is. Lassan mentünk, nem siettünk sehova, a jelölt pedig szokás szerint nyugodtnak próbálta mutatni magát. Majd a kérdéseknél. Ott mindenki nyugtalan lesz. Mikor megérkeztünk az utolsó ellenőrzésre, tényleg mintha egy kicsit szédülni kezdett volna, de ez vagy nem tűnt fel dr. Cuttersnek, vagy nem érdekelte.
- Maga Charles Elliot Anther? - kérdezte, felemelve tábláját.
- Igen.
Az én lapomon is ez állt, pipa-pipa.
- Megértette, mit kell tennie?
- Igen. A másik szobában van egy kapu, kinyitom nagy levegőt veszek és belépek. Utána kiveszem a zsebemből ezt a kaput - bizonytalanul megtapogatta zöld kezeslábasa zsebét - leteszem, stabilizálom, ellenőrzöm a kibomlását és a felszállását. Aztán visszajövök a kapun át.
Ismét pipa. Ahányan vannak, annyiféleképpen mondják vissza, már én és dr. Cutters is csak kulcsszavakra figyelünk. Kinyitom, nagy levegő, kiveszem, kibomlik, felszáll, ennyi elég. A visszajövök-részt a hetes számú technikus csak a motiváció miatt mondja nekik.
- Megértette, miért nem kaphat űrruhát?
- Igen. Mert nem kell.
- Miért nem kell?
- Mert ha gyors vagyok, vissza tudok jönni, mielőtt meghalnék odakint.
Az elején még volt lelkifurdalásom. Tudom, hogy nem jön vissza, mégsem szóltam soha egy szót sem. A hallgatásommal talán én is hozzájárulok a halálához, de már hónapokkal ezelőtt megtanultam nyugodtan aludni. Pipa.
- Rendben, Charles Elliot Anther, szeretnék pár szót hallani, miért is van itt. - Dr. Cutters leetesztette a táblát és a jelölt szemébe nézett.
- Nagyon érdekel egy új bolygó felfedezése. A felkínált jutalomnak is nagy hasznát venném, persze, de még fontosabb, hogy én lennék, aki egy új lakható Földet találna. A családom is nagyon büszke lenne rám.
A saját táblámon ismét pipálgattam, majd bólintottam, mire dr. Cutters felemelte saját tábláját és tett egy pipát.
- Most pedig kérek egy aláírást, ide a lap aljára. Úgy. Ha készen áll, már mehet is a másik szobába.
- Igen, köszönöm.
A jelölt bement a kapu szobájába, mi pedig a monitorterembe. A szokásos feszültség állt a levegőben, mindenki koncentrált, engem kivéve, aki pont elkezdhettem kiereszteni. A szokásos beépített kamera képernyőre néztem, és figyeltem. Bármennyire is rutin volt az egész, a kíváncsiság minden egyes átlépésnél elkapott. Piros gomb, felizzás, háló, benyomódás, kúp, aztán örvény, minden, ahogy mindig is zajlott. Felgyulladt az indulást engedélyező lámpa, és a jelölt belépett.
Az érzékelők azonnal munkába léptek, a monitorterem asztalain sorra villantak fel fények, jelezve a mentések elindulását, illetve néhány adat kiíródott a képernyőkre is. Nem értettem őket, vegyjelek, molekulák, százalékok, ezer dolog, számomra mind kínai, de tudtam, hogy az asztaloknál dolgozók pontosan értik saját területük kódjait. A jelölt kameráján mutatott képen egy vörösen izzó levegőjű bolygó bukkant fel, nem messze előtte lávafolyam, távolabb vulkánok. Csodaszép volt, fekete kövek, vörösen izzó széllel, ami pedig mozgott, mélyvöröstől narancssárgáig változó színt öltött, az ég pedig szürke volt, apró, forrón világító pöttyökkel. A jelölt megállt pár másodpercre, majd kapkodva dolgozni kezdett, először fordítva tette le a kaput, de szerencsére gyorsan kapcsolt, de rengeteg ideje elment. A huszonhetedik másodpercben szállt fel és indult tovább a kapu, a szenzorok még közvetítették, ahogy a jelölt mélyet szippant a levegőből, majd minden monitor elsötétült.
